Érintés

Meglehetősen régóta érlelődik bennem ez a gondolat, de valahogy most lett aktuális.

Ez az első alkalom, hogy olyan képet teszek ide, ami nem az én munkám. Nem az én művem, bár be kell látnom, a „kolléga úr” remekül tud portrézni. A modell már inkább köthető az én munkálkodásomhoz. :-)

A kép tegnap készült és mondhatom, nagyon szeretem-fotó.

De amiről igazából írni szeretnék… nem tudom, ki hogy van vele, nekem nagyon fontos az emberi érintés. Mondom ezt mindannak ellenére, hogy nem nagyon szeretem, ha idegenek hozzám érnek. Sőt, kifejezetten nem szeretem. Mégis, aki fontos nekem, azoktól nagyon jól tud esni. A barátaimat mindig megölelem és pici lányom is igényli, hogy sokszor magamhoz szorítsam és ez persze kölcsönös.

Viszont a kézfogás számomra egy nagyon érdekes kérdés. Nagyon régóta figyelem már, hogy akikkel kezet fogok, azok az emberek miképpen teszik ezt. Közben hová néznek, mit csinálnak, hogyan nyújtják a kezüket. Azt vettem észre, hogy a rengeteg kézfogás közül eddigi életem során mindössze egy emberét találtam kifejezetten kellemesnek. Akinek kézmérete tökéletesen illett az enyémhez, a bőre tapintása nagyon jó érzést keltett bennem, a keze hőmérséklete, a fogás erőssége, az időtartama… egyszóval minden, ami egy kézfogást kézfogássá tesz, és amit hibátlannak éreztem mindenféle fenntartás nélkül. Apám kézfogása ilyen. És bár gyakran találkozunk, mégis minden alkalommal kezet fog velem és megöleljük egymást, és minden alkalommal azt érzem, ez a kézfogás hibátlan. Nem tudom, hogy csak a kromoszómák teszik-e vagy másnak is ennyire kellemes vele az ebbéli érintkezés, de az biztos, hogy ha már majd nem érezhetem ezt, akkor nagyon fog hiányozni és talán életem végéig fogom keresni azt a kézfogást, amit eddig csak tőle kaptam…

…és amint a fenti kép mutatja, néhány hónap múlva ismét lesz még egy emberke, egy pici lány, majd később egy gyönyörű nő, akit életem végéig ölelhetek és akinek talán az ölelésem annyit jelent majd, mint nekem apám kézfogása. Legalábbis erre törekszem.