2015. január 29., csütörtök

Ezer kilométer egy perc alatt



Poétikus egy este...

Állsz az üvegajtó előtt, kifelé nézel. Nézed az erkélyt, amit már nagyon rég láttál havasnak. De ma esett. Nézed az erkélyt, ami annyi jó emléket adott. Az első közös fotó a lánnyal, akit hazavittél tizennégy évvel ezelőtt... a lány már a feleséged, nemrég fektette le a kisebbik lányotokat...

Nézed az erkélyt, ahol sokszor jókat boroztál... ültél a székedben, olvasgattál, odalent elsétáltak a bakfis lányok, akik mindig a telefonjaikba merültek séta közben, te meg a mély dekoltázsukba merültél odaföntről fél szemmel, és csak egy halk, vigyorgó "hm" szusszant ki belőled.

Nézed az erkélyt, a székedet, az asztalt, amit belepett a hó, nézed rajta a hamutálat... mit kereshet ott, sose dohányoztál, hogy került az oda....

Aztán kinyitod az ajtót, beleszagolsz a jéghideg levegőbe és egy pillanat alatt egy kis olasz falucskában vagy. Pinzolo, ahová síelni jártál és amikor este sétáltatok, ugyanez az égett faillat telítette az orrodat, ahogy a helyiek a kandallókba tették a hasábfát és annak olyan de olyan illata volt... na akkor boldog voltál egészen hosszú percekig.

És nem nyitod ki a szemed, csak szívod, szagolod azt a boldogságot. És amikor ismét kinyitod, akkor jössz rá, hogy ez itt másról szól, ez itt most a csóróság szaga, sokaknak olcsóbb, mint a gázfűtés... a kandalló és a fatüzelés nem ugyanaz a fogalom, na!

Aztán becsukod az ajtót, kinyitod a hűtőd, töltesz egy pohárral a felvágós francia borodból, Entre-Deux-Mers é'Orangerie, hű de menő vagy, hű de jó dolgod van neked. De tényleg. Hát értékeld!

Poétikus egy este...

2014. november 5., szerda

Reakciók

Kivételesen nem fotót mutatok. Láttam egy furcsa amerikai kísérletet és azt gondoltam, kipróbálom én is.

A lényeg a következő: Jimmy Kimmel, az ABC csatorna műsorvezetője azt kéri a nézőktől, hazudják a gyerekeiknek azt, hogy megették az összes édességüket, vegyék fel videokamerával a gyerek reakcióját és küldjék be a műsorba.

Az eredmény számomra megdöbbentő volt. A gyerekek többsége hisztériában tört ki. Nem is az volt nekem furcsa, hogy csalódottak lettek, hanem hogy ennek miként adtak hangot. Persze, tudjuk jól, a gyerek a szülő tükörképe, biztos, hogy ezeket a reakciókat nem ő találja ki, hanem ez a minta számára otthon. És nekem döbbenetes volt látni, hogy a nyugati jóléti társadalomban mennyire mások az értékek, a viselkedésminták, mint egy kelet-Európai országban, hogy a távol-keletről már ne is beszéljünk.

Engem csak azért aggaszt ez, mert beigazolódni látom azt az álláspontomat, hogy a nyugati civilizáció viselkedésmintái jelentős részben borzasztóan rosszak, terjedésük káros lehet. Ezek  a gyerekek ha felnőnek, ugyanilyen módon nem fognak tudni uralkodni magukon egy konfliktushelyzetben. Nem fognak tudni gondolkodni, nem tudnak majd megoldásokat találni és ami a legrosszabb: hihetetlenül téves értékrend alakul ki bennük. És ez a gondolkodásmód kegyetlenül gyorsan terjed. Tettenérhetjük lépten-nyomon. Amikor a srácok órákig/napokig állnak sorba a legújabb  iPhone-ért, amikor a kislányok megkérdőjelezhető öltözékben szelfiznek a fürdőszobatükörben és postolják, amikor már szinte minden buli alapkelléke a kokain (és akkor az még a szerencsésebb eset, mert nem valami új szintetikus drogról van szó), amikor Halloweent ünnepelnek Mindenszentekkor anélkül, hogy egyáltalán tudnák ennek a kelta eredetű ünnepnek a lényegét, amikor a tizenéves első kérdése, ha ránéz a fényképezőmre az, hogy "hány megapixeles?", amikor a homoszexualitás már rég nem magánügy, hanem divat és ha elmegy valaki egy buliba, akkor azt látja, hogy a fiúk 50%-a egymással csókolózik. És aki mindezt megjegyzi, az egy homofób közellenség.

Szóval egyáltalán nem jó felé visz ez a társadalom. Végignézve a kisfilmet megrémültem, miközben értetlenkedtem, mert nem akartam elhinni, hogy az én gyerekem is így reagálna. Így hát kipróbáltam. De ha már kipróbáltam, le is videóztam, sőt rádobtam egy lapáttal. Nem csak azt mondtam neki, hogy felzabáltam az összes édességét, hanem azt is, hogy kivettem a kis összegyűjtögetett zsebpénzét és az utolsó forintig elköltöttem. Mit mondhatnék, az eredmény kb az volt, amit tippeltem.

Akkor tehát először az amerikai reakciók:
Jimmy Kimmel Show

Majd a saját videóm:
Sugi reakciója

És egy megjegyzés a végére: tényleg azt gondolom, hogy a gyerekek tükörképet tartanak nekünk és éppen úgy reagálnak, ahogy mi tennénk hasonló helyzetben. Én legalábbis magamra ismertem. :-)

Jó szórakozást!

Tudták ők...



Apám, nagyanyám, dédapám tudtak valamit. Akkor még nem tudtam, most jöttem rá, mennyire igazuk volt.

Kölyökkoromban sokszor hallottam azt, hogy a mai gyerekeknek mennyivel rosszabb a gyerekkoruk, mint nekik volt. Mert nekik volt kézzel készült játékuk, meg kimehettek a tóra békákkal játszani és ha fáztak, lepisilték a lábukat, mert az majd melegít, mert hát ugye cipőjük az nem gyakran volt. Én olyan nehezen raktam össze ezt a képet, hogy mi volt abban olyan nagyon jó, hiszen a bot és a vele kergetett bicikligumi hol van az én Commodore 64-emhez képest, meg aztán mennyivel jobb nekem rendes cipőben járni és hogy lepisálnám a saját lábszáramat, hát ezek bizony barbárok voltak, na.

Aztán felnőttem és megértettem, hogy mire gondoltak. És minél inkább civilizálódunk, annál inkább leszünk civilizálatlan szociopaták. Mert hiába is olvassuk ezt a blogot most itt a neten, biztos ad valamit az életünkhöz, de az életünk éppen nem ez kell, hogy legyen. A magam részéről én ennek érdekében azt teszem, hogy amikor csak tudok, szakítok időt a kölykökre. 

Döbbenetes felismerést tettem pár hónapja. Odamentem nyolc éves Sugi lányomhoz és megkérdeztem tőle:

- Sugi, mi az, ami az eddigi életedben a legnagyobb élmény volt? Mire emlékszel vissza legszívesebben? Mikor voltál a legboldogabb?
- Három ilyenre emlékszem. Először amikor Hajni megszületett és megfoghattam. Nagyon akartam egy kistesót. Egy kutyánál is jobban. És akkor ő megszületett és amikor először megfoghattam. Mondjuk marharonda volt, de az én tesóm volt akkor is. A másik, amikor lementünk a Duna-partra és megtanítottál biciklizni. Úgy mentünk oda, hogy nem tudtam biciklizni, hazafelé meg már tudtam. Aztán a harmadik, amikor elvittél minket Hajnival a reptérre és megnéztük a repülőket. Az egy szuper délután volt.

Hallgattam és mindenre számítottam, de erre nem. Hogy a nyolc évéből és három legjobb emlékképéből második és harmadik csak miattam van??? Erről én tehetek? Na jó, az elsőben is van részem - remélem. :-)
Ledöbbentem és abban a pillanatban rájöttem, mekkora felelősség és egyben mekkora lehetőség ez. Hiszen én akkor nem csináltam mást, csak elvittem őket picit otthonról, hogy a feleségem kicsit kizökkenjen már a mókuskerékből és ne csak mindig ő legyen velük.

Kedves Emberek! Legyetek minél többet együtt a gyerekeitekkel! Nem hosszú időkre gondolok, mert azt tudom, hogy nem lehet, mindenki dolgozik. Hanem több kis alkalomra. Biztos vagyok benne, hogy harminc év múlva nem arra fognak emlékezni, hogy mit játszottak valamelyik konzol játékon, vagy mit láttak a tévében. De hogy ki tudott a családban legtöbbet bukfencezni, arra biztosan. És a legjobb élményekhez nem kell pénz. Egyáltalán nem. Legújabb dilink, hogy felfújok egy lufit és Sugival esténként fejeljük egymásnak. Egészen addig, amíg az előző napi rekordot meg nem döntjük. Tegnapelőtt 47-ig jutottunk, tegnap este 52-ig. Na majd ma este, csak érjek haza... :)

Hallottam idén egy kifejezést egy ismerős feleségétől: "minőségi szabadidő". Édes istenem, hogy utáltam ezt akkor, tanárnénis okoskodásnak tűnt.... aztán rájöttem. Hát, sosem késő tanulni.

Apám, nagyanyám, dédapám tudtak valamit. Akkor még nem tudtam, most jöttem rá, mennyire igazuk volt.




.

2014. július 28., hétfő

A lakosztály

A hétvégét szállodában töltöttem a családommal. Sugival azt beszéltük, húzós a nyár, esélyünk sem lesz arra, hogy szabadságot vegyünk ki és nyaraljunk, így egyetlen lehetőség a kikapcsolódásra, ha felnyaláboljuk a kiscsajokat és ellopunk 1-2 hétvégét a nyárból.

A magam részéről én ezt azért nem támogattam jó szívvel, mert tudom, egy ilyen hétvége ritkán áll meg hatjegyű szám alatt, annyit pedig sajnálok kiadni 2-3 napra. Kivéve, ha megéri. De őszinte leszek, akármennyire is lokálpatrióta vagyok (na jó, bevállalom, jó értelemben véve nacionalista vagyok), hosszú évek tapasztalata, hogy Magyarországon általában csalódom a szállások minőségében és ezért ha van rá mód, külföldre viszem a családot kikapcsolódni.

Tihanyt például imádom, de azt a környéket már sokszor körbejártuk, nem okozna túl nagy meglepetést semmi. A Balatont most egyébként is hanyagolnám. Sugi budapesti származású, akkor költözött hozzám, amikor összeházasodtunk. Azóta Pestre akkor járunk, ha munka van, olyankor viszont mindig rohanunk, nincs idő a kikapcsolódásra. Kézenfekvő volt hát, hogy keressünk egy jó szállást a fővárosban és programokat is a hétvégére.

Nem tagadom, szeretem a kényelmet és az igényes szállásokat is, ha már egyre nehezebben keressük meg a pénzt, legalább érje meg, ha valami drága. Így tehát elkezdtünk szállást keresni ötcsillagos hotelekben. A Four Seasons-ben már régóta meg akartunk szállni, ez volt az elsődleges cél. Aztán ahogy hét közepén böngésztük a lehetséges szállásokat, egyre inkább kirajzolódott, hogy sok dolog esélytelen. Egyrészt egy igazán igényes luxusszállóban négyünknek sokszázezerbe kerül 2 nap (konkrétan: annyiból a Francia Riviérán egy hétig bérlek egy házat), másrészt a Forma-1 nagydíj miatt alig lehet 2-3 nappal a hétvége előtt szállást találni.

Több lehetőség közül a Danubius Hotels egyik ismert szállodáját választottam, a nevét nem írom le. Nem is mondtam Suginak, meglepetésnek szántam. Igaz, "csak" 4 csillag, de régóta meg akartam már ott szállni, másrészt viszonylag tűrhető áraik voltak. Úgy voltam vele, ha már visszük a lányokat is, nem szobát veszek ki, hanem a legfelső emeleten lévő egyik, több szobából álló lakosztályt. Az értékelésük nem volt rossz, a fotóik is tűrhetőek a weben, nem egy George V., de ne játsszuk már meg magunkat, jó lesz ez. A Bookingon és a saját honlapján lévő fotók nem rosszak. Pl. ez:



Na most nem akarom előadni a tipikus magyar vendéget, aki ha talál valamit az első öt percben, ami nem az elképzeléseinek megfelelő, akkor onnantól a szar sem elég büdös neki. De azért ért meglepetés bőven, kár volna tagadni. Nem mondom, hogy nem kibírható, nem akarom dramatizálni a körülményeket, mert vidéki kölyöknek születtem, panelban laktam sokáig, tudom, hogy hány kiló vagyok, de azért az ár/érték arány a hazai szállodák jelentős részének megfelelően itt sem stimmelt. 

A legelső meglepetés akkor ért, amikor a recepción azzal fogadtak, hogy a szálloda parkolást nem tud biztosítani, a szomszéd parkolóban le tudom tenni az autót 3000-ért éjszakánként, de nem őrzött. Akkor kösz, de ennyi erővel parkolnék az utcán, hétvégén ingyenes. Aztán megkaptam a kulcsot, és ez már gyanús volt. A 15. emeleten lévő lakosztály kulcsán egy akkora, nagyjából 20 dekás rézbiléta fityegett, amekkorával lazán embert lehet ölni. Hasonlókat amerikai filmekben látni a benzinkutakon lévő klotyó kulcsán, amit úgy kell elkérni a kútkezelőtől. Néztem Sugira ferde szemmel: nem kártya nyitja az ajtót? Időgép, Nyuszi! Lesz itt még meglepetés. :)

És lett is. A londinert felejtsük is el, de semmi gond, végül is csak egy lakosztályt béreltem ki 2 éjszakára egy minimálbéres havi keresetéért, nem probléma, felviszem a csomagokat, hogyne. A szobák ablakaiból elvileg csodás panoráma nyílik a fővárosra, ami valóban nem egy csúnya város, főleg éjjel kivilágítva, az ablakból láttuk a Parlamentet. Az már egy picit zavart, hogy először azt hittük, szanaszét vannak törve az üvegek az ablakokban, aztán kiderül: nem, a hővédő fólia van így felszakadozva, ami lássuk be, nem egy épületes látvány. Nagyjából azt a hatást keltette, mint amikor a parasztgyerek házilag teszi fel a kertben a 30 éves BMW hátsó szélvédőjére a fóliát, mert "meg tudom én ezt csinálni hajszárítóval, Fecónak is sikerült".

Nekem személy szerint egy szálláshelyen két gyengém van. A fürdőszoba és a reggeli. A fürdővel higiéniai szempontból sok problémám nem volt, csak hát a kivitelezés... én valahogy nem értem, miért éreznek a magyar burkolók ellenállhatatlan késztetést arra, hogy a csempe és a kád találkozásánál ujjnyi vastag Sziloplaszt taknyolással oldják meg a hézagok kitöltését (meg úgy általában mindennek a rögzítését, pl. a tükrös tolóajtó fogantyúját is), a szállodások miért ragaszkodnak a Hitchcock-filmekre emlékeztető műanyag zuhanyfüggönyökhöz, a lemezkádhoz, a legolcsóbb szaniterekhez, pontosabban értem, csak ez a szint valahol 1-2 csillag környékén lenne indokolt. 



A másik a reggeli. Ki nem állhatom, amikor mindenből az jön le, hogy a költséghatékonyságra törekedtek. Értsd: mindenből a legolcsóbbat. És ez értendő a zsemlére, a rágós párizsira, a csontdarabokkal gazdag sült kolbászkákra, de még a kávéra is. És igen, a személyzetre is. Amikor azt hallom reggelizés közben, hogy a ránézésre kb. 30 éve pozíciójában lévő erősen agilis főpincér utasítja az egyik felszolgálót:

- A 204-esbe kérnek egy hosszú és egy presszó kávét.
- Mi a jó k..va anyjáért nem tud lejönni érte, most tényleg ezzel a két szarral menjek fel?
- Ja, mindegy, vigyed.

És ezt így hallgatom, miközben azon gondolkodom, hogy a szobaszerviz díja vajon miért plusz 10% + 500 Ft. És persze minden alkalmazott meg volt győződve róla, hogy senki nem beszéli a magyart, amit valamilyen szinten meg is értek, mert magunkon kívül talán csak még egy vendéggel találkoztunk, aki hazai volt.

Nem tudom, hogy a hotel mikor épült, de az egyértelműen látszott, hogy nagyjából a '70-es évek végén, '80-as évek elején és látszólag a berendezésen semmit sem változtattak. Ehhez kapcsolódik: pár éve az egyik balatoni szálloda kezdte magát úgy hirdetni, hogy "retró hotel, páratlan retró hangulattal", ami annyiból állt, hogy meghagyták az eredeti régi piros linóleumot és vele együtt a ritka ronda álmennyezetet, a bútorokat és a retrószemélyzetet is, s mindezt horror áron kívánták értékesíteni, ha jól emlékszem, éjszakánként hatvanezerért. Na, azóta a retróra úgy valahogy nem vágyom, a hócipőm tele van már ezzel a szóval.





Tehát itt is hasonló volt a feeling, mint a balatoni magánszállásokon, ahová a tulajdonos a régi szedett-vedett bútorait hordja le, mert "az oda még jó lesz" (erős Zimmer Feri utóérzés) de végig úgy voltam vele, ennek most már kivárom a végét. Pontosabban nem végig, mert az 1. éjszaka után reggel elkezdtem szállást keresni, hogy még aznap váltsunk, de már az extradrága 5 csillagosokban is elfogyott minden hely, hiába a Forma-1-gyel mindent el lehet adni.


Szóval, félreértés ne essék, nem esett le a gyűrű az ujjamról, csak meglepett, hogy Magyarországon valahogy nem nagyon akar fejlődni az idegenforgalom színvonala, akárhányszor is futok neki. És a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor utánanéztem, hogy a Danubius Hotels nem magyar szállodalánc, hanem Európa egyik legnagyobb, 80,33%-ban a brit CP Holdings tulajdonában áll. 1992-ben még magyar volt, aztán privatizálták - azokban az időkben ez a berendezés még elfogadható volt.

És a végére csak úgy összehasonlításképp:
Ez a szintén 4 csillagos hotel Bécsben található a Mariahilferstraßen. Egy szobáért reggelivel egy éjszakára hasonló időszakban, átszámítva 17 ezer Ft-ot fizettünk, és mindketten lazacot reggeliztünk. 




De a dolog nem egyedülálló, Olaszországban is hasonló áron lehet ilyen szintű szállodában megszállni, az USA-ban pedig talán még olcsóbban. Nálunk ez valamiért a többszöröse. És hogy ez egy meglehetősen nagy, brit tulajdonoscég húzása, az külön meglep. Összességében nem különösebben foglalkoznék a dologgal, ha mondjuk 25-30 ezerbe került volna, kb. annyit ért ez a mutatvány.

Aztán amikor ma hazaértünk, szinte egyszerre mondtuk Sugival: Istenem, de szép ez a ház. Hát ja, ezek alapján úgy 7 csillagra taksálom. :)

2014. július 24., csütörtök

10 év házasság




Éppen tíz éve annak, hogy összeházasodtunk. Hihetetlen gyorsan eltelt, egy szempillantás volt az egész.

Hol is kezdjem… azt hiszem, nem volt ember, aki nálam jobban ellenezte volna a házasság intézményét. Gyerekkoromban azt gondoltam, nekem soha nem lesz feleségem. Tizennyolc-húsz éves koromban pedig már biztos voltam benne. Hogy is gondolhatná másképp az a kölyök, aki 17 évesen megveszi az első autóját, egy öreg, de nagy Opelt, amit tavasztól-őszig minden hétvégén stoppos lányokkal pakol tele és irány a Balaton. Na persze a stoppos lányok azóta már eltűntek, pontosabban nem kifejezetten a helyváltoztatás a céljuk az utak mentén.

Soha senki nem tudott meggyőzni a házasság értelméről és a környezetemben lévő házaspárok egymáshoz viszonyuló életvitele sem erősített meg abban, hogy ennek bármi haszna van. És ha ma megkérdez valaki, hogy mi a házasság értelme, nagyon mélyen el kell gondolkodnom, hogy pár velős mondatot ki tudjak izzadni magamból. Mert ma sem tudom. Ennek nem kézzelfoghatóan igazolt okai vannak, inkább csak emocionális kérdés.

És ma is azt mondom, aki nem érzi magát alkalmasnak rá, vagy nem biztos abban, hogy az aktuális párja a megfelelő, akkor ne tegye! A házasság nem csodaszer. Nem javít semmin, nem old meg semmit, nem erősít meg hitet vagy akaratot.

A házasság egy hihetetlenül vékony, de borzasztó erős fonal, ami vagy biztonsági kötélként tart meg, amikor szakadék fölött sétálunk, ekkor a túlélést segíti, vagy éppen gúzsba köt és moccanni sem hagy bennünket, ilyenkor belül meghalunk. De túl könnyű lenne azt gondolni, hogy a két verzió mikéntje „Rajta” múlik. Még az sem teljesen igaz, hogy kettőnkön együtt. Nem. Az egész kifejezetten rajtam múlik. Azon, hogy mennyire szeretem magamat. Hogy mennyire akarok jót magamnak. Biztosan önzőnek hangzik, de akkor is azt gondolom, hogy mint ahogyan egyedül születünk, úgy egyedül is halunk meg, magányosan és a kettő között talán az egyik legfontosabb dolog, hogy jól érezzük magunkat. Hogy ettől a párunk is jól érzi magát, az már csak ráadás. Így tehát azt mondom, saját érdekemben választok magamnak társat, mert jót akarok magamnak. És akkor jó lesz neki is.

Eltelt tíz év. Azt mondják az okosok, a hetedik a kritikus év. Hm… szerintem meg nem. Nálam az első öt-tíz perc a kritikus. Abból már le tudom vonni, hogy érdekes lehet a másik, vagy nem.

Sugit a neve alapján választottam. Napsugár nevű nőt akartam, az okát most hagyjuk, hosszadalmas lenne elmagyarázni. Röviden: hiszek abban, hogy a keresztnevek hatnak a viselője tulajdonságaira. Szóval akkoriban aktfotóztam egy lányt, aki mondta, regisztráljak az ICQ-ra, mert az jó. Nem tudtam mi az, ma sem igazán emlékszem rá, tulajdonképpen valamiféle közösségi oldal-szerűség. Aztán a fotózásnak vége lett, pár nap múlva jutott eszembe, regisztráltam és elkezdtem keresni Napsugár keresztnév alapján. A kereső kiadott három felhasználót, kettőt mindjárt kiszűrtem a koruk és a végzettségük alapján, fennmaradt Sugi. Hagytam neki valami bugyuta üzenetet, dicsértem a nevét, ő válaszolt másnap…. így kezdődött minden. Aztán kiderült, egy nappal korábban regisztrált ő is, nem is tudja miért… persze, hogy nincsenek véletlenek.

Emlékszem a leánykérésre. Ne képzeljünk semmi szokványosat vagy romantikusat, nem, nem az a fajta vagyok, aki bárki előtt letérdel, még a jelenettől is kiráz a hideg, ha filmben látom. Ha Isten előtt nem térdelek le egy templomban, egy embernek sem fogom megtenni. Az M7 autópályán mentünk épp Pest felé. Beszélgettünk. Sokat beszélgetünk, ez talán a legfontosabb dolog az életben. Szóval mondott valamit. Valami poénos reakciót egy gondolatomra. És akkor az ugrott be, ha egyszer megházasodnék, ilyen agyú nő kellene nekem. Nyilván ki kell, hogy nézzen valahogy, kell, hogy legyen egy igényszintje, kell, hogy legyen humora, szeresse a szexet, de hogy jó agya legyen, na az a legfontosabb.

- Mit gondolsz, nem kéne nekünk összeházasodni? – kérdeztem kb. 200 km/h-nál, csak úgy mellékesen.
- Hm… én benne vagyok.
- Akkor érezd magad menyasszonynak! De soha, soha nem említhetsz úgy, mint „vőlegényem”-et, gyűlölöm ezt a szót.
- Rendben, te leszel a világ legaglegényebb vőlegénye – nevetett.

És a dolog azóta is tart, a világ legaglegényebb férje lettem. Tulajdonképpen egyrészt semmi nem változott, mert az alapelvekhez tartom magam:
- Semmit nem csinálok, amihez nincs kedvem (ez mondjuk nem igaz, pár napja ingeket vasaltam és ma is beszélgettem egy kövér és büdös nővel, de nem önszántamból).
- Nem vagyok hajlandó veszekedni. Engem nagyon sért, ha valaki emelt hangon akar beszélni hozzám, azonnal megfordulok és otthagyom, ezen a szinten nem tárgyalunk. Nem mondom, hogy Sugival sosem kiabáltunk egymással, de az csak azért lehetett, mert a ház két távoli pontján voltunk és vagy ő nem hallotta, hogy „MONDOM FÁZISKERESŐ, OTT VAN ABBAN A TETVES FIÓKBAN KÖZVETLENÜL A POKOLGÉP KAZETTÁID ÉS A SZEXKORBÁCSUNK MELLETT, DE NE KAPKODD EL DRÁGÁM, MOST MÁR MINDEGY, ÉRZEM ÉN, HOGY VAN EBBEN ÁRAM, ZZZZZZZZZZZZ!”, vagy én nem hallottam, hogy „SZÉPEN FELÖLTÖZTETTED HAJNIT, MINDEN OKÉ, DE LEGKÖZELEBB NE FORDÍTVA ADD RÁ A PELENKÁT ÉS NE VÁGJ RÁ LYUKAT A FARKÁNAK, TUDOD Ő NEM EGY KUTYA. KÖSZIIII!”
- Igyekszem tartani magam ahhoz, hogy ne feküdjünk le anélkül aludni, hogy meg ne beszéltünk volna valamit, ami bánt.

Másrészt nagyon is sok minden változott, hiszen született két gyerekünk, akik totálisan megváltoztatták az életünket. Óriási energiákat vonnak el és hihetetlen intenzitással töltik vissza. Talán úgy lehetne jellemezni a dolgot, hogy 95% energiaelvonás a róluk való folyamatos gondoskodás, majd 5% olyan töménységű öröm-esszencia, amit máshonnan képtelenség magunkba tölteni.

Szóval akik még nem házasok, azoknak azt javaslom, ne várjanak csodát. Ne keressenek okokat pro vagy kontra. És ha nem akarnak házasságban élni, akkor ne tegyék. A dolog szerencsére saját döntés kérdése, nem úgy, mint zsidó gyereknek a körülmetélés. :-)

Akik már nem házasok, azoknak azt mondom: jól tették. Nem szabad olyan ember mellett leélni egy életet, aki keserűséget okoz. Minden ellenkező híreszteléssel szemben: egyszer élünk.

Akik pedig házasok, azok tudják, miről beszélek.

Sok esküvőt fotózok. És szinte mindig látni a párokon, hogy kik fognak együtt maradni és kik nem. Ha már az elején nincs közös hang, ha a legfeszültebb pillanatokban nem tudja megállni valaki, hogy bele ne vágjon a másik szavába, ha nem tud a másikról három épkézláb mondatot megfogalmazni, hogy miért tiszteli, akkor ugyan hogyan volna lehetséges, hogy ötven év múlva fogják egymás kezét szó nélkül?

És egy utolsó, nagyon szubjektív gondolat: nagyon régóta megfigyelem már, ha valaki 40 éves kora felett egyedül él, főleg, ha régóta él egyedül, az pokolian rapszodikussá válik. Ez főleg a férfiakra vonatkozik. Egyedül nárcisztikusak, okoskodók, kiegyensúlyozatlanok, hisztisek leszünk. A nők is hasonlóan, de náluk még pluszban hozzájön, hogy évek óta mindent nekik kellett megoldani az életükben, ami egyébként férfi dolog lett volna és ez olyan keménységet eredményez, ami épp azt veszi el, ami az egyedüllétének megoldása lehetne. Szóval kicsit sem lepődöm meg, ha egy 50 éves egyedülálló nő azon vitatkozik az autószervizben, hogy nem kell azt az EGR szelepet kicserélni, elég lesz tisztítani. :-)

Na, legközelebb tíz év múlva jövök a témával, addig is csodálkozom belül.

Mert…
…éppen tíz éve annak, hogy összeházasodtunk. Hihetetlen gyorsan eltelt, egy szempillantás volt az egész.

2014. július 14., hétfő

Yashica



1986-ban egy kicsit más volt a világ. Volt stílusa a dolgoknak.

Abban az évben volt egy éve, hogy elkezdtem fotózni. Tizenegy éves voltam. Volt az Ofotértnek egy éves kiadványa, amiben minden termékük benne volt. Az volt az én bibliám. Akkoriban kívülről tudtam az összes kapható termékükről... ma már nem emlékszem pontosan, de nem rémlik, hogy a Yashica benne lett volna. De ha benne is volt, akkoriban nem azt vásárolt az ember ebben az országban, amit akart. Az én korosztályom, meg a szüleim korosztálya még emlékszik. Ha akar emlékezni. Hiánygazdaság volt. Ami egy kicsit is extra volt, azt "pult alól" lehetett nagyon ritkán megvenni, sokszor jatt ellenében. És nem kell itt mindjárt ilyen fényképezőre gondolni, narancsot is csak karácsony környékén láttunk és kígyózó sor állt érte az ABC előtt, persze mire sorra kerültünk volna, elfogyott.
De ilyen volt a versenybicikli, a jugoszláv szekrénysor és gyakorlatilag minden, ami kicsit is jobb volt az átlagnál.

Szóval nekem akkor egy ilyen Yashica volt az álmom. Tudtam, hogy elérhetetlen. Reálisan elérhető volt a szovjet Zenit vagy az NDK Praktica, de ez nem. Így hát azokon tanultam tükörreflexessel fotózni.

Aztán eltelt közel 30 év. Változott sok minden. Én is. És egy ismerősöm megkérdezte, volna neki egy ilyen gépe, talán kapta valahonnan, kell-e valakinek, valamennyiért. Én meg csak néztem a monitort üveges tekintettel és azonnal tizenegy éves lettem megint. Édes istenkém, talán most lesz egy ilyen gépem? Majd' harminc évvel később? Fog ez még akkora örömöt okozni?
Írtam a srácnak, engem érdekelne a gép, mondjon rá egy árat. Aztán nem tudott rá mit mondani és abban maradtunk, kap tőlem egy dedikált nyomatot az egyik fotómból érte. És a kör itt bezárult. Közel harminc éve elkezdtem valamit, ami csak egy gyerekes hobbi volt. Aztán sokkal többet értem el vele, mint amit bármikor is célul kitűztem. És most a legelső, ezzel kapcsolatos álmomat épp azzal fizetem ki, amiből ez az egész kiindult: egy fotómmal. Nem tudom elmondani, hogy milyen érzés. Mintha valami véget ért volna.

Kezembe veszem ezt az egykori álmot, megtisztítom, leteszem a kis asztalra a fotelem mellé. Megint a kezembe veszem... de hogy lehetett akkoriban ilyen kis gépet használni, nem kényelmes a kezemnek, elkattintom... micsoda hang... micsoda szerkezet... aztán egyre jobban beleszeretek megint és már nagyon is kényelmes fogni. Megint leteszem az asztalra, előveszem a mostani gépemet, hogy lefotózzam... hogy lehet most ilyen nagy gépeket használni... most meg ez nem kényelmes a kezemnek. Látom most egymás mellett mindkettőt. Ott a múlt, a hiánygazdaság szele, az akkor elérhetetlen luxus.... itt a jelen, a piacgazdaság vihara, a már szinte mindenki számára elérhető luxus. Az akkori azért volt luxus, mert tényleg csak a kiváltságosok érhették el, a mostani meg azért, mert bárki elérheti, de nem mindenki tudja használni. Sőt, egyre kevesebben.

És most itt az egykori álom, az asztalomon. Két kérdés motoszkál bennem: okoz-e még akkora örömöt, amekkorát akkor okozhatott volna és vajon minden jelenlegi álmomat megkapom egyszer?

Érzem a súlyát. A gépét is, az időét is.

1986-ban egy kicsit más volt a világ. Volt stílusa a dolgoknak.

(Köszönöm Török "Töce" Tibor!)

2014. július 6., vasárnap

Foci VB



Szombat este:
- Meccset nézel, Apa?
- Igen.
- Én is nézhetem?
- Persze.
- Kik játszanak?
- Hollandia és Costa Rica
- Kiknek szurkolsz?
- A hollandoknak. Narancssárga mez.
- Akkor én is nekik szurkolok, jó?
- Persze.
- Mit eszel?
- Chipset.
- Én is kaphatok?
- Persze!
- Mit iszol?
- Jéghideg sört.
- Én is.....
- Felejtsd el!!!
.... És tényleg úgy szurkol, mint egy nő:
- Jé, ezek szív formában futnak. Na most nem. Most megint. Milyen kopasz a 11-es.... minek ilyen hosszú zokni nekik?.... az egyik kapus átrúgja a másiknak, nem is kellene a többi játékos..... a bíró borotvahabot fúj a fűre..... jaj, szegény, elesett...... a másik is.... biztos nagyon fáj neki...... minek az a tepsi?...... ki van festve a közönség arca. A múltkor a játszóházban nekem is kifestették, csak nekem cica volt. Az jobb, mint ezek a csíkok.
- SUGIKAAAA! Ezt most tényleg végig fogod nyomni nekem?
- Nem. Bocs...... megint szív formában futnak....

2014. május 17., szombat

Emlékszem



Emlékszem mindenre. Mindenre, ami veled kapcsolatos. Mi másra emlékezzen az ember, mint arra, ami fontos az életben?

Emlékszem, ahogy elterveztünk Téged, ahogy elkészítettük a szobát neked anyukáddal, ahogy cseperedtél odabent a pocakjában, ahogy énekeltem neked éjszakánként a takaró alatt, ahogy fogadtam az orvossal, hogy kislány leszel Te, az én kislányom, Napsugár, dehogyis leszel Te fiú. Emlékszem, ahogy a kórház felé autóztunk, ahogy édesanyád vajúdott veled, ahogy megszülettél és ahogy nem tudtalak akkor fotózni, mert át akartam érezni, hogy megérkezel. Akartam, de nem tudtam, két kocka után muszáj volt letenni a gépet. Az ember a legfontosabb dolgokat nem fényképezi le és nem is beszél róluk. Azok ott vannak bennünk nagyon mélyen. Emlékszem, ahogy először megfürdettelek, ahogy rátettelek a mérlegre, ahogy rátettelek anyud mellkasára.

Emlékszem az első születésnapodra és a másodikra és mindegyikre. Az első ruháidra, az illatodra, a hangodra, a hangomra.

Emlékszem az érzésre, ahogyan kislányt szerettem volna, az érzésre, amikor elképzeltem, hogy milyen lesz majd, ha felnősz, ha férjhez mész, ha unokákat szülsz nekünk, ha ott ülünk majd mind együtt a nagy asztal körül és megtalál egymás tekintete... és ma fényképeztelek és emlékszem az érzésre, ami belém nyilalt, amikor belenéztem a gépbe. Mert azt láttam a szemedben, amit eddig soha, láttam benne a nőt. És ez megrémített.

Nézem ezt a képet és nem tudom megszokni, milliószor látott arc és most mégis olyan idegen, mert ez az arc már nem egy pici lányé, hanem egy cseperedő gyönyörű lányé, aki egy kicsit én is vagyok. Látom magam benned.

Még néhány óra és nyolc éves leszel. Emlékszem arra a tavaszi gyönyörű délelőttre nyolc évvel ezelőtt.

Emlékszem mindenre. Mindenre, ami Veled kapcsolatos. Mi másra emlékezzen az ember, mint arra, ami fontos az életben?

2014. március 25., kedd

Mobilkor





Biztos vagyok benne, hogy sokaknak van otthon egy hasonló fiókja.

Már megint felhívtak a mobil szolgáltatómtól. Egy nap kétszer is, két különböző ember. Röviden: nagyon régi előfizető vagyok, húsz éve ugyanaz a számom, amióta a Pannon GSM megkezdte a működését Magyarországon. Időnként felhívnak és kapacitálnak, írjak alá újabb két évet és akkor kapok valami bónuszt.
Nincs is ezzel semmi baj, amúgy sem mennék másik céghez, nem szeretem a változásokat. Most azonban feltűnően erőszakos volt mindkét ember és a beszélgetések szinte szóról szóra ugyanúgy zajlottak. Ajánlották, írjam alá az újabb két évet és akkor kiküldenek nekem egy okostelefont ingyen.
- Köszönöm, elég jó telefonom van, kár volna lecserélnem.
- Akkor váltson egy kedvezőbb tarifára.
- Kb. 5000 Ft a havi számlám internettel együtt, tud kedvezőbbet?
- Azt nem, de adunk Önnek 20 perc ingyen beszélgetést minden hónapban.
- Köszönöm, de nem hinném, hogy kihasználnám, nem szeretek telefonálni. Kifejezetten nem szeretek. Khm…!
- Akkor válassza a telefont.
- Mondtam: nincs rá szükségem. Van egy hibátlan telefonom. Felesleges.
- Felesleges??? Hogy mondhat ilyet? Azért ez nagyon erős kifejezés. Elajándékozhatja a mostanit valakinek.
- Erős kifejezés? Azért csak nem követtem el bűncselekményt. Tudja, amikor azt mondom, hogy felesleges, azt szó szerint értem. Nem akarok otthonra több elektronikai hulladékot, nem akarok felesleges csomagolóanyagot otthon meglátni, nem akarom terhelni a környezetet, nem akarok semmit, amire nincs szükségem. Érti, amit mondok? Egy nyelven beszélünk? – De éreztem, hogy nem. Ez az ember akár egy automata is lehetne, totál más világban él, neki vélhetően a legnagyobb verbális orgazmust a profit, a felhalmozás, a fogyasztás szavak okozzák.
- Nézze – folytatta – ha maga ilyen értetlen, hogy ingyen kapna egy telefont, de nem kell és ezt a hatvanezret inkább a Telenornak adja…
- Bocs, itt fejeztük be! – és bontottam a vonalat. Kinek van ideje idiótákra?

Aztán este pakolásztam a konyhában, kihúztam ezt a fiókot és beugrott a napközbeni beszélgetés. És azon gondolkodtam, vajon ezeknek a tárgyaknak miért nincs már lelkük? Miért nem lehet a legnagyobb jóindulattal sem azt mondani, hogy legalább némelyikben van valami, ami miatt nem sajnálnám bedobni egy fiókba? Ami miatt nem tárgyként, hanem formatervezési remekműként tekintenék rájuk?

De nem csak a telefonokra vonatkozik ez. A feleségem eredeti szakmája építőmérnök. Még a főiskolát végezte, amikor megismerkedtünk és sokat kérdeztem arról: vajon miért nincs igény arra ma, hogy az építészek egy épületet több száz évre tervezzenek? Miért látom minden épületen a tervezőszoftver rideg vonalait? Miért csak a funkció számít és nem az esztétikum? Ha egy építészhallgató most bemegy egy francia székesegyházba, közvetlenül tapasztalhatja azt, hogy hogyan gondolkodtak és kiviteleztek évszázadokkal ezelőtt. Honnan fog tapasztalatokat szerezni mondjuk 2400-ban egy építészhallgató a 2014-ben felépített épületekről? Könyvekből? Már ha még lesznek. Merthogy a falakat nem tudja majd már megérinteni, az egészen biztos. Az üveg és acél korában ornamentikáról kár beszélni.

Emlékszünk még a régimódi telefonokra? A fekete, nagydarab tárcsás darabokra, amelyek ma sok helyen pusztán lakásdíszként vannak kint egy kisasztalon, valahol a nappaliban. Hozzáteszem: működnek a mai hálózatokon is, kipróbáltam. Valahogy nekem nem jutna eszembe, hogy azokat a tárgyakat bevágjam egy fiókba és elfeledkezzem róluk. Ki fog bárki tenni ötven év múlva dísznek egy ma kiselejtezett mobilt? Aligha hiszem, hogy kivennénk a fiókból.

Biztos vagyok benne, hogy sokaknak van otthon egy hasonló fiókja.