Születésnapomra

-    Két hét múlva szombatra mondd, hogy még nincs programod.
-    Délelőtt biztosan dolgoznom kell, a délutánom talán még szabad, megnézem. Kellek mindenképp?
-    Születésnapod lesz, szeretnélek elvinni valahova.
-    Ó, tényleg. Számon tartod. Nő vagy…. feleség. Jól van, nem vállalok több munkát aznapra. Hova megyünk?
-    Titok.
-    Akkor már ki is találtam.
-    Hogyan? Mibőőőől? Hogy a fenében tudsz mindig mindent kitalálni. Nem is mondtam semmit. :)
-    Nem tudom, megérzem a hangodból. Nem tudom megmondani. Ezért vagy Te a párom.
-    Na, akkor mondd!
-    Nem lenne jó. És ha tényleg az…, rosszul esne, hogy kitaláltam. Maradjon így, hátha rosszul tippeltem.  :)
-    Na, találgass!
-    Rendben. Hogy öltözzek? Vannak a történetben szőke hosszúcombúak, szilikoncsöcsök, leszbishow, tabledance, vagy hasonló?
-    Nincs, csalódást kell okoznom. Elég egy laza zakó.
-    Hát ne is haragudj, 37 évesen már szart sem érek? Néhány kerek segget nem tudsz nekem rendezni? Miféle szülinapi meglepetés az ilyen? Feleség vagy Te, he? :)
-    Na, találgass!
-    Mondom, hogy tudom. Érzem. Nincs mit találgatni. :)

Fárasztó délelőttöm volt, arra sem volt időm, hogy egy falatot egyek, vagy egy korty vizet igyak, már fájt a fejem, de vártam a delet. Aztán délben megjelentek, Ő és a pici lányom. Mindketten gyönyörűek és várják, hogy induljunk. Beültem az autóba, a hátsó ülésre, mint az urak. Végre nem én vezetek, csak visznek és élvezem a szülinapomat. Közben végignéztem a telefonomon a maileket, sms-eket, Facebook üzeneteket. Már tavaly is bőven 100 felett volt a jókívánságok száma, ma ez már délben megdőlt. Nem tudom elmondani, mennyire jó érzés ez. A sok-sok ismerős és barát, akik küldik a vicces üzeneteiket, és jelentős részüknél tudom, hogy ismernek. Az ismert fotóművész kolléga, aki aktképet küld nekem; a lány is üzen, akinek annyira imádom a hangját, hogy 15 éve még miatta vettem meg a Tátrai CD-ket, amin vokálozott; a maszkmester, aki tudja, hogy minden vágyam, hogy megőszüljek minél előbb és ezért „boldog ősz hajat” kíván ma nekem; a sok-sok barát, aki pontosan tudja, hogy mi az a szó, ami kifejezetten nekem szól. Pokolian jó érzés.

Mint ahogyan az is, amikor megáll az autó a Wasabi előtt és vigyorogva nyugtázom, hogy kitaláltam, japán étterembe hozott a párom. Mert imádom a sushit, a kagylót, a rákot, a halat és minden japán kaját, sőt mindent, ami japán. Már majd’ éhen haltam, a gusztusosabbnál ínycsiklandozóbb falatkák meg csak érkeztek sorban a futószalagon és azt gondoltam, nincs az a mennyiség, amit ne tudnék most megenni. Felül a sült, meleg ételek, az alsó szinten a hűtöttek. Hihetetlenül jól éreztük magunkat, külön meglepetés, hogy még pici Sugi is evett halat, háromszor is, meg rákkal töltött sütit is.

Aztán ismét az autó, hátul már szuszogni is alig tudok, ismét ránézek a telefonomra, megint vagy 20-30 üzenet, vigyorgok, jó ez a nap. :) Hm… és van egy csinos sofőröm. Micsoda sofőr, ráadásul bármikor lehet vele ökörködni, mi több, büntetlenül megsimogathatom a cickóit…. meg tudnám szokni ezt az életet – mármint, hogy mindig hátul ülök és visznek. :)

A következő állomás az Erzsébet tér – Gőzölgő Fesztivál. Hmmm, mennyi finom kávé, különleges sörök, borok, jobbnál jobb pálinkák. Sütik a kolbászt, kalácsot. A csomagtartóból előkerül egy méretes szatyor is, tele ruhával. Az egyik pavilonnál a hajléktalanoknak gyűjtenek ruhákat, a párom bekészített egy nagyobb adagot, leadjuk. Aztán néhány méterrel odébb mutatványos táncoltat egy marionett figurát, mellette a galambja, nem repül el. Átvergődünk a tömegen, amott raszta hajú srác óriási buborékokat ereszt szélnek, mindenki bámulja, nagyon látványos a finom, meleg, napsütéses télvégi időben. A gyerekek nagyokat kacarásznak és imádják, ahogy a 30-40 cm-es buborékok szétpukkannak az orrukon.

Veszünk ezt-azt, majd ismét autóba ülünk. Hátsó ülés, mailek, vigyor.

Megérkeztünk a Művészetek Palotájához. Pici Sugi eddig még mindig csak kívülről látta a „cukorkaházat”, ami a villogó neonok miatt alkonyatban olyan, mint egy nagy mignon, villódzó cukorreszelékkel. Most megmutatjuk neki belülről is. Nahát, eddig nem is vettem észre, van bent egy digitális orgona, amit bárki kipróbálhat. Több se kell nekünk, ha valahol klaviatúrát látok, az nem úszhatja meg. Pici Sugival rácsúszunk a padra, fejhallgatókat fel, beállítom a megfelelő regisztert és játszom a lánynak. Anyu addig sétál.
-    Tudod mi ez, Nyuszifül?
-    Aha, Májkldzsekszon.
-    Heal the world.
-    Ühüm. :)
-    A pedálokon nem tudok játszani, de nekem az most nem is hiányzik. :)
A feleség megtesz egy kört, építész-lakberendező a lelkem, van mit néznie. Aztán feldobatok fele is egy fülest, eljátszom neki a nászindulót, majd körbejárjuk együtt az épületet és beülünk kávézni, sütizni.

Hosszú nap volt és nagyon imádtam. Ritka az, amikor azt érzem, valami csak rólam szól és csak azért, mert szeretnek. Pokolian jó érzés. Aztán fáradtan hazaestünk, pici lányomtól még kaptam néhány rajzot ajándékba és jön a jóleső kötelesség: válaszolnom kell minden szülinapi üzenetre. Nem kis meló – hála Istennek. És hála nektek, Kedves Barátok.
Jó harminchét évesnek lenni. :)

Érintés

Meglehetősen régóta érlelődik bennem ez a gondolat, de valahogy most lett aktuális.

Ez az első alkalom, hogy olyan képet teszek ide, ami nem az én munkám. Nem az én művem, bár be kell látnom, a „kolléga úr” remekül tud portrézni. A modell már inkább köthető az én munkálkodásomhoz. :-)

A kép tegnap készült és mondhatom, nagyon szeretem-fotó.

De amiről igazából írni szeretnék… nem tudom, ki hogy van vele, nekem nagyon fontos az emberi érintés. Mondom ezt mindannak ellenére, hogy nem nagyon szeretem, ha idegenek hozzám érnek. Sőt, kifejezetten nem szeretem. Mégis, aki fontos nekem, azoktól nagyon jól tud esni. A barátaimat mindig megölelem és pici lányom is igényli, hogy sokszor magamhoz szorítsam és ez persze kölcsönös.

Viszont a kézfogás számomra egy nagyon érdekes kérdés. Nagyon régóta figyelem már, hogy akikkel kezet fogok, azok az emberek miképpen teszik ezt. Közben hová néznek, mit csinálnak, hogyan nyújtják a kezüket. Azt vettem észre, hogy a rengeteg kézfogás közül eddigi életem során mindössze egy emberét találtam kifejezetten kellemesnek. Akinek kézmérete tökéletesen illett az enyémhez, a bőre tapintása nagyon jó érzést keltett bennem, a keze hőmérséklete, a fogás erőssége, az időtartama… egyszóval minden, ami egy kézfogást kézfogássá tesz, és amit hibátlannak éreztem mindenféle fenntartás nélkül. Apám kézfogása ilyen. És bár gyakran találkozunk, mégis minden alkalommal kezet fog velem és megöleljük egymást, és minden alkalommal azt érzem, ez a kézfogás hibátlan. Nem tudom, hogy csak a kromoszómák teszik-e vagy másnak is ennyire kellemes vele az ebbéli érintkezés, de az biztos, hogy ha már majd nem érezhetem ezt, akkor nagyon fog hiányozni és talán életem végéig fogom keresni azt a kézfogást, amit eddig csak tőle kaptam…

…és amint a fenti kép mutatja, néhány hónap múlva ismét lesz még egy emberke, egy pici lány, majd később egy gyönyörű nő, akit életem végéig ölelhetek és akinek talán az ölelésem annyit jelent majd, mint nekem apám kézfogása. Legalábbis erre törekszem.

Az út maga a cél

Megpróbálom rövidre fogni, bár sok dolog kavarog a fejemben.

Korábban írtam már Mérföldkövek címmel a számomra legfontosabb dologról, életünk sarokpontjainak fontosságáról. És ez most ismét megerősödött bennem, gyakorta kapok afféle igazolást – önigazolást.

Közel húsz éve történt. Fiatal, friss lakástulajdonosként magányosan heverésztem az ágyon, valami elvont filmet néztem. Fogalmam nincs már a címéről. Volt benne egy festő, aki olyan képeket festett, amelyek valamiért nagyon magukkal ragadtak. Többnyire a magányt ábrázolta hihetetlenül sajátos módon. A filmben a kedvenc képem az volt, amikor egy kőkorlátnál állt egy alak, nekünk háttal és meredt kifelé. Hosszú kabát volt rajta és talán kalap. Vártam a stáblistát, hogy lássam, kinek a képei kerültek a filmbe. Csak a keresztnevére emlékszem, Mark… Mark valami volt. Hol volt akkor még nálunk internet, hogy rákereshettem volna. A vezetékneve egy szótagú volt… hm… furcsa, nem emlékszem. Akkor valami módon mégis utánakutattam és kiderült, valódi festőről van szó. E film hatására kezdtem el festeni. Meg akartam festeni ennek a képnek az én-változatát. El is kezdtem, kb. 1 méter magas volt a vászon és dolgoztam rajta hónapokig, mégsem készült el. A korlát már megvolt és a háttér is. Az alakot nem festettem oda, emberalak nélkül akartam magamnak a képet.

Aztán pár év múlva elköltöztem és a félkész mű a konténerbe került sok más tárggyal és emlékkel együtt.

Idén nyáron rengeteget dolgoztam. Többet, mint valaha. Volt, hogy helyszínről helyszínre mentem fotózni, harminc órán keresztül nyomtam a gombot. Ha dolgozom, nem veszem észre az idő múlását. Csak azt vettem észre, hogy közben lemegy a nap, feljön a nap, nekem korrigálni kell a gépen a fényértékeket meg a színhőmérsékletet, de hogy ezalatt két szendvicset ettem és fél liter vizet ittam, az nem tűnt fel. Idén nyáron szándékosan voltam a szokásosnál is fokozottabban mazochista magammal szemben, mert tudtam, a nyár végén különleges utazás vár rám. Nem mindennapi élmény nem mindennapi helyeken és én ott majd tudni akarom magamban, hogy mindez az erőfeszítés, az emberfeletti hajtás ezért volt. Ha végigsimít a napfény, ha kortyolok a hűs rozéból, ha megfogja a kezemet a feleségem, ha megrángatja a nadrágomat a kislányom („Apuci, nagyon szeretlek!”), akkor az nekem jár, nagyon is jár – büntetlenül. Mert megszoktam már, hogy minden jóért sokszoros rosszal fizetek, így azt gondoltam, most hitelezek a sorsnak és ezer fokon égek, hogy aztán besöpörjem a kamatot.

És a jutalom nem maradt el. Az elmúlt napok kárpótoltak bőségesen. A leírtakon felül olyat is kaptam, amire álmomban sem számítottam. Közel húsz év után ott álltam egykori festményem megelevenedett helyszínén és nem hittem el, hogy ez a hely tényleg létezik. Amiről azt hittem, ez csak egy festő fantáziája, az bizony egy olyan hely a világon, ami nagyon is valóságos, meglehetősen távoli, magyar szót arrafelé nemigen hallani. Csak álltam ott és hálát adtam a sorsnak, hogy szokásommal ellentétben most vittem magammal a privát programra profi kamerát és lefotózhatom azt és úgy, amit és ahogy 18 évesen lefesteni akartam. Sikerült. Kész!

Közel harminc éve történt. Nem ismertem a szót, hogy életpálya, vagy hivatás vagy ehhez hasonlók. Csak azt tudtam, repülni csodálatos dolog lehet. Nem tudtam én azt a kis agyammal megfogalmazni, hogy repülni szeretnék mindennél jobban. Akkor még csak repülővel, aztán ahogy nagyobbá cseperedtem, mind jobban akartam távolodni az emberektől, űrhajózni akartam. A repülés imádata megmaradt bennem, ha tehetem, repülővel megyek, ahová csak lehet. Évek óta érlelődik bennem a gondolat, kell szereznem egy pilótaengedélyt, nekem repülőt kell vezetnem. Valami mindig közbejött. Vagy nem volt rá időm, vagy energiám, vagy pénzem.

Közel egy hónapja történt. Megint erősödött bennem, hogy foglakoznom kellene a repüléssel. Utánanéztem a lehetőségeknek és elhatároztam, jövőre ezt fogom tenni. Repülni tanulok és amilyen gyorsan csak lehet, mindig leteszem a különbözeti vizsgákat, hogy minél nagyobb gépet vezethessek.

Másnap sietnem kellett egy helyszínre fotózni. Az M6-on robogtam, amikor egy pici fehér pók végigszaladt előttem az autóm műszerfalán. Ez a legjobb jel, ami velem történhet, a pici fehér pókok nekem mindig csodálatos híreket hoznak, imádom őket. Abban a pillanatban mellém került, tőlem nem messze és irreálisan alacsonyan, jobb oldalon egy helikopter. A pilóta pontosan tartotta az én sebességemet és haladt mellettem. Én a pályán, ő a szántóföld felett. Az ember át-átnézett hozzám és derűsen mosolygott. Mindeközben a rádióból Charlie énekelte, hogy „az légy, aki vagy, érezd jól magad…”. Aztán jött egy felüljáró, légkábelek és a helikopter élesen lekanyarodott és eltűnt.  Hátborzongatóan szürreális volt a helyzet, de pontosan tudtam, hogy mit jelent.  Nekem jövőre ez lesz az utam.

És akkor megértettem: kanyaroghatunk mi akármerre, ha van egy kijelölt utunk, amit vagy mi, vagy másvalaki jelölt ki nekünk, azon végig kell mennünk. Kanyaroghatunk mi, maximum elveszítünk 20-30 évet, de azt az utat úgyis be fogjuk járni. És azt is megértettem, hogy amikor először fogok önállóan repülni, vagy a pici lány rángatja a nadrágomat, vagy kortyolok a hűs rozéból, vagy hozzám bújik a párom, az bizony nem a cél, hanem maga az út!

Zene akkor és most

Azt mondják - és nekem is az a tapasztalatom -, hogy ha valamilyen erőteljes hatás érte az embert a szülei, nagyszülei révén gyerekkorában, az vagy meghatározóan végigvonul az életén és azonosul vele, vagy éppen az ellenkezője, ágálni fog ellene haláláig.
Egyre többször kapom magam azon, hogy figyelem a kortársaim mostani tizen-huszonévesekhez való viszonyulását és ugyanazokkal a reakciókkal találom szemben magam, mint amelyeket apámék részéről tapasztaltam, amikor én voltam tinédzser. És már-már görcsösen tartom kontroll alatt magamat is, nehogy abba a hibába essek, amibe ők.
Itt van például a mai magyar fiatal zenei felhozatal. Ne várja tőlem senki, hogy értékítéletet mondjak, több okból sem. Egyrészt a dolog nagyon erősen szubjektív, másrészt nem akarok senki lelkébe belegázolni, nincs is hozzá jogom.
Vegyük a száraz tényeket. Ma legalább (legalább!!!) tíz alkalommal hallottam/láttam a különböző csatornákon/újságban/neten SP és Fluor Tomi neveit, mindenféle kontextusban. Folyamatosan próbálom feldolgozni a dolgot és keresem mindennek az okát. Nem jövök rá. Valamiféle öngerjesztő folyamat lehet ez, mint annak idején Zámbó Jimmy. Akkor sem értettem a dolgot, meghallgattam többször is, egyes családtagjaim "jóvoltából" nem is tehettem mást, ha pl. egy hosszú autóúton össze voltunk zárva, kénytelen voltam Jimmyt hallgatni és akkor sem értettem a siker okát. Akkor is az volt a meggyőződésem, hogy ez egyfajta falkaszellem és minél többen csapódnak a falkához, annál inkább vonzza a tömeget, mint a piacon, amikor egyre többen állnak be abba a sorba, ahol már egyébként is sok az ember. Elhisszük, az valami különleges.
Az ilyen dolgok ellen mindig is lázadtam, sosem akartam "hosszú sorokba" beállni, mert nekem az mindig gyanús volt.
És itt van most ez a két srác, akiket megint nem tudok hová tenni. Fülemben csengnek apám és nagyanyám rosszallásai, amikor meghallották huszonöt évvel ezelőtt azokat a zenéket, amik nekem, nekünk tetszettek. "Ezek nem tudnak mást, csak jee-jee-jeee, meg dumm-dumm, huligánok!". Aztán ezek a "huligánok" ma elismert művészei az országnak, hogy csak egyet mondjak, Presser Gáborra ma aligha gondolnánk huligánként.
Nem tehetek róla, de ezeket a mai srácokat nem tudom huszonöt év múlva a tapasztalt és elismert öreg zenészek helyébe képzelni, de ez lehet, hogy az én hibám. Mindenesetre nem szeretnék a fölöttem lévő generációk hibájába esni és próbálom megérteni a mai gondolatokat. Mert azok nem változtak sokat.
A mai "Mizu-mizu" épp ugyanaz, mint pár évtizede az R-Go-tól a "Rég várok valakire, aki csak ennyit mond: he!" , vagy még korábban Zsütitől (G. Dénes György) a "Szeretem a szemed színét, de nem tudom a neved se még". A mondanivaló épp ugyanaz, csak a kor és a stílus változik.
De akkor mi alapján lehet megítélni az igényességet?
Meggyőződésem, hogy a befektetett munka alapján. Ez mindig egy örök értékmérő. Egy zenéből ki kell hallanom a szövegbeli és zenei munkát, igényességet. Ha valaki nekem egy nap ezerszer elmondja, hogy XY óriási művész, azzal még baromira nem győz meg. Ez nem varázsige, amit ha sokszor elmondanak, valósággá válik.
Így hát mindenki eldöntheti, hogy neki, a saját mércéje szerint mi az igényes, de arra nagyon vigyázzunk, hogy ne legyünk elfogultak a saját korunk iránt, mert könnyen megkaphatjuk a "vén majom" jelzőt. Ha így utólag belegondolok, az én tinikoromban is volt elég igénytelen zene, de azokat valahogy az idő kidolgozta, a jók most is zenélnek. Így lesz ez a mostaniakkal is.
Aztán amíg ez eldől, gondolkodhatunk rajta, hogy ugyan mi a frászt akart jelenteni az "ingyom-bingyom tálibe, tutálibe málibe...", mert én gyerekkorom óta ezen agyalok, de még nem jutottam előrébb.

Hosszú kávé

 

Ültünk a kávéház teraszán néztük az embereket. Hogy melyik városban, az mindegy, aki ismer engem, úgyis tudja, egyébként meg nincs sok jelentősége, elég annyi, hogy nem itthon. Szóval ültünk, néztük az embereket, Gyuri rágyújtott és dudorászott. Néztem a pincérlányt, aki profin tette a dolgát. Észrevette azt aki leült, kiszolgálta, figyelte, hogy mikor van rá szükség. Nem volt se több, se kevesebb, mint amennyire szükség volt rá.

Erről meg az jutott eszembe, hogy egy ideje már azt figyelem, hogy nálunk szinte sehol nem találok szakembereket. Keresem, figyelem, már lassan sportot űzök belőle, de nem. Nincsenek. Eltűntek. 

Több munkám mellett egyetemre járok. A sulis napokon, ha jut rá idő, két előadás között beülünk egy-egy kávéra, mint ahogyan ma is. A pincérlány aranyos volt, én hosszú kávét kértem, Feri capuccinot. A lány nemsokára hozta, a cimbora elé letett egy normál presszót, elém már nem tudta, hogy mit is kell....

"Tőled meg elvárják, hogy tudd az egész Btk-t." mondta vigyorogva Feri. Ok, nem akartunk mi gonoszak lenni, de hát azért lássuk már be, ehhez nem kell agysebésznek lenni. És a probléma nem ez, hanem az, hogy ma Magyarországon a legtöbb munkahelyen ez van. Mondom, figyelem már egy ideje és eszméletlen lesújtó, amit tapasztalok. A fotózás mellett egészen más profilú cégben is van részesedésem és naponta szembesülök azzal, hogy a mi beszállítóinknál, egyéb partnereinknél sem a megfelelő ember ül a székében.

Nem telik úgy el nap, hogy ne mondanám magamban azt: ezt én sokkal jobban tudnám csinálni, mint ő. És ez nem azt jelenti, hogy én vagyok a Jolly Joker, aki mindenhez ért, hanem azt a szomorú tényt, hogy egészen más irányú szakképzettséggel, ne adj isten anélkül ülnek emberek felelős beosztásokban. 

A futárcég operátora, akinek fingja nincs arról, hogy mit kell tenni, ha a feladó nem címezte fel a csomagot, a telefonmarketinges, aki este 9-kor hív és megsértődik, ha megkérdezem, hogy ezt ugye nem gondolta komolyan, a beszállító, aki át akar verni egy hibás szériájú termékkel, hátha nem veszem észre, majd aztán saját költségén cserélheti az egész szállítmányt, az eladó, aki a nyakamon lóg, ha bemegyek az üzletbe és tényleg azt hiszi, hogy ezzel elad nekem bármit is.... és még sorolhatnám. Ezek mindennapos dolgok.

Hol vannak az igazi szakemberek? Akik nem vernek át, akik profin értik a dolgukat?

Két verzió van. Az egyik Laci cimborám teóriája, aki évek óta külföldön él és szerinte minden szakember kivándorol innen, mert nem kapnak sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülést. Sajnos be kell látnom, hogy részben igaza van, pedig kézzel-lábbal ágáltam ez ellen. A másik verzió, hogy sok szakember egyszerűen itt van, csak épp munkanélküli.

Mert a kereskedők helyett most már árufeltöltőket találunk az áruházban, a kisebb cégektől meg kirúgdalták a válság hatására a szakember kollégákat és most olcsóbb, képzetlenebb munkaerővel pótolják őket. 

Csak hát ennek hosszú távon nagyon nagy ára van. A saját példámból tudom, mennyivel jobban és hatékonyabban megy a munkám, ha pl. a fotózásaimon a jól bevált, saját stábomat alkalmazom, ha a fodrász, a sminkes, az asszisztens fél szavakból is megért, vagy még annyi sem kell neki. És ugyanez vonatkozik a munkaeszközeimre is. Nem utángyártott, nem olcsó eszközök, optikák, stb. Mert azzal nem lehet jó munkát végezni. Próbáltam, nem ment, csak izzadságszaga volt az egésznek.

Tudomásul kellene már venni, hogy ha el akarunk érni valamit, akkor abba be kell fektetni pénzt, energiát, tapasztalatot. A legjobb eszközöket kell megvenni és a legjobb munkatársakat megtalálni és ami még fontosabb: megtartani. Mert csak így működhet bármi: a vállalkozásunk és az országunk is.

Addig is, türelmesen, mosolyogva, de szótagolva mondom: HOSSZÚ KÁVÉT, KEDVES! HOSSZÚT!

Körön kívül

Biztosan mindenki ismeri azt az érzést, amikor egy adott társaságon kívül áll. Vigyázat, nem felette, hanem azon kívül! Történhetett velünk ez az óvodában, amikor kiközösítettek, vagy az egyetemen, ha nem sikerültek azok a vizsgáink, amelyek a társainknak igen, vagy ha épp lecsúsztunk egzisztenciálisan egy adott társadalmi osztályból.

Ez egyfajta körön kívüliség. Borzasztó érzés, volt már benne részem, tudom.

Egy barátomtól nemrég azt tanultam, hogy kimutatták, az emberben a legnagyobb tudati krízist a bizonytalanság okozza. Ha nem tudja, hogy mi lesz a következő lépés, lesz-e munkája, családja, bármi, ami fontos lenne neki, vagy amit addig megszokott. Ez a jelenség most sok ember életébe ékelődött be.

Folyamatos kételkedő vagyok és azóta azon gondolkodom, vajon melyik okoz nagyobb törést: ha bizonytalanságban tartanak bennünket, vagy ha biztosan tudjuk, hogy most már mindig a körön kívül leszünk?

Igazi nők és reklámasszonyok

Ez a fotó az első publikált képeim közül való… sőt egyike az első aktjaimnak. Közelében nem voltam még profi műteremnek és még a digitális korszak sem tört be akkor. Filmre készült, amatőr eszközökkel, amatőr körülmények között, amatőr modellel. Mégis nagyon kedves nekem ez a kép, mert akkoriban sok sikert hozott, több magazin közölte és én is akkor jöttem rá: emberfotós akarok lenni. Nem tudok ennél jobb kifejezést. Embert fényképezni egészen más, mint bármilyen élettelen dolgot, vagy akár az élő természetet. Hozzám ez áll közel, mert tudom, hogy értek hozzá.

Biztosan szerénytelenségnek hangzik, de ezt gondolom őszintén és nem azért, mert olyan nagyon értenék a technikához – ahhoz sokan értenek. Az emberekhez értek, azon belül – azt hiszem - a nők nyelvén különösen. És ez a kulcsa a jó női aktfotózásnak.

Azóta persze rengeteg lányt fényképeztem úgy, hogy pusztán az árnyék és a fény öltöztette őket. És minél többet fotóztam, annál nagyobb ajándéknak éreztem azt a bizalmat, amit tőlük kaptam, amikor levették a ruhájukat és őszintén álltak ott a kamera előtt, pőrén. Ennél többet nehezen kaphat egyik ember a másiktól – a bizalmat. Éppen ezért mindig nagyon rosszul érint, ha rossz aktot látok, ha nőt kiszolgáltatott pózban vagy a tisztelet legkisebb jelét sem mutató helyzetben ábrázolnak. Ha egy modell odaáll és levetkőzik nekem, azzal nem szabad visszaélni, talán ez a legfontosabb szabály, amit el tudok képzelni az aktfotográfiában.

Ennek kapcsán eszembe jutott még valami. Az utóbbi években óriásit változott a világ, a média minden szegmenséből a női tökéletességet sugallják. Elsősorban a reklámok. De azt gondolom, ezt sokan nem tudják a megfelelő módon kezelni. Helytelen dolog azt hinni, hogy minden nőnek ránctalannak és nádszálvékonynak kell lennie. Azt érzékelem, hogy a nők jelentős része azt hiszi, mi, férfiak ezt tekintjük természetes állapotnak és ezt várjuk el. Pedig ez messze nem így van. Minden férfi szereti a természetes nőket, a pici szarkalábakat a szem körül, szeretjük a kicsit megereszkedett cicit és szeretjük, ha kicsit kigömbölyödik az a fenék. Mert ettől emberi a nő.

Érdekes, mert nagyon kevés nővel találkozom, aki elégedett lenne magával. Őszintén szólva nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Talán ebben is az arany középút a helyes, mert ha valaki elhiszi a reklámasszonyok vélt világát, ha bedől a férfimagazinok címlapján lévő olyan szinten szétretusált és eszméletlenül hiteltelen képeknek, amelyeket magára valamit is adó fotós ki nem adna a kezéből, akkor óriásit hibázik. Ha viszont mindig és minden körülmények között elfogadja önmagát és ezt olyan szinten teszi, hogy az már az igénytelenség határát súrolja, az sem a helyes út. Ezen a ponton tehát alapvetéssé válik a már sokszor emlegetett önismeret és önkontroll. Ebbe pedig véleményem szerint belefér sok minden, még akár a plasztikai beavatkozás is – egészséges keretek között. Ha attól bárki jobban érzi magát és teljesebb életet él, akkor nagyon is indokolt.

A legnagyobb baj az, ha elhisszük azt, amit el akarnak hitetni velünk azok, akiknek ez óriási ipar és bevétel. Fogadjuk el: nincsenek porcelánbőrű és hibátlan modellek, nincsenek csodafogyókúra megoldások, nincsenek kimoshatatlan foltokat eltávolító mosóporok, nincsenek a fotón látható hamburgerek, nincsenek tudás nélkül kezelhető és tökéletes képet készítő fényképezőgépek és a pornófilmekben látható, kivétel nélkül mindenre kapható, sőt, mindent eltűrő és igénylő nők sem léteznek.

Ha ezeket alapvetésként fogjuk fel és kellően szkeptikusan állunk a médiához, akkor végre sokkal többre fogjuk tartani magunkat és mások is bennünket.

Társfüggőség

 

Azért szeretem ezt a képem, mert rengetegféleképpen lehet értelmezni. Sok embert kérdeztem már róla, de enélkül is sokan elemezték már és nagyon érdekes volt, ahogy más-más módon megközelítették.

Hadd mondjam most el én, hogy épp milyen gondolatokat vált ki belőlem. Persze mindig mást. De mostanában sokat foglalkozom magamban a párkapcsolatok sokszínűségével (vagy inkább sok/k/szerűségével). Gyakran gondolok arra, hogy miközben sok tekintetben állandó a világ, ezzel együtt mégis időszakonként változik az értékrendünk, a másokhoz való hozzáállásunk. Rájöttem egy fontos alaptételre: a másokhoz való viszonyulásunk minden gyökere a magunkhoz való viszonyulásunkban keresendő. 

Itt van mindjárt a házasság intézménye. Amikor esküvőt fotózom, pontosan lehet látni már azon a napon, hogy az adott pár hosszan együtt marad-e vagy sem. És ezt elég jó arányban találom el. Amikor azt veszem észre, hogy a két ember között érzelmi vagy értelmi interferencia lép fel, akkor magamban mindig azon gondolkodom: vajon ezt ők tényleg nem veszik észre? És ha észreveszik, vagy legalább ösztönösen éreznek belőle valamit, akkor miért teszik? Miért házasodnak össze? Miért nem akarják maguknak a legjobbat?

Ennek kapcsán gyakran gondolkodom el azon, hogy vajon miért van az, hogy a szüleim generációjában nem volt divat a válás. Az a korosztály valahogy úgy szocializálódott, hogy gyűrték egymást évtizedeken át, ha jó volt nekik, ha nem. Sok ismerősöm családjában látom ezt. A mostani nyugdíjas korosztály jelentős része valahogy úgy nevelkedett, hogy nekik természetes volt az, hogy ha egyszer összeházasodtak, azon nem lehet változtatni. És sok esetben ez óriási kompromisszummal járt. Az együttmaradásra persze mindig voltak jól megtanult érvek. De nekem az a véleményem, hogy ez nem más, mint egyfajta kodependencia. És bár ezek az emberek sok esetben nagyon jó emberek, mégis azt mondom, legnagyobb hiányosságuk az, hogy nem tisztelték eléggé önmagukat.

Hogyan várhatnám el a tiszteletet a páromtól, ha nem tartom magam semmire? Hogyan tisztelhetném a páromat, ha ő sem tartja magát semmire? Láttam sok esetben a félbeharapott szavakat, az oktalan tűrést, a megmagyarázhatatlanul feleslegesen vállalt kompromisszumokat. Ennek szerintem semmi más oka nincs, mint a társfüggőség. 

De van, ami nem változik. A barátaim szinte kizárólag lányok, sokat beszélgetek velük és így talán az átlagos férfinél kicsit jobban belelátok a női lelkekbe. Sokuknak nincs rendben a párkapcsolata és amikor rákérdezek a kínlódás okára, racionális választ szinte sosem kapok. Talán a legmegrázóbb az volt, amikor az egyik lány nekem azt mondta: „még vele is jobb, mint egyedül”. Istenem, mekkora tévedés ez! Hiszen ha ez a gondolat befészkeli a fejébe magát, akkor a „vele” állapot örökké tart, míg az „egyedül” biztosan nem tartana örökké. És ha csak ezt az egyszerű tényt vesszük számításba, akkor máris megvan a kézenfekvő cáfolat.

De mint mondtam, rájöttem az alaptételre. Az ilyen párkapcsolatok mindkét szereplője gyenge. Hihetnénk, hogy az egyik domináns, de nem az, legfeljebb annak látszik. A gyenge és kodependens mellészegődik és azonosul vele, mert ez az egyszerűbb, az alkalmazott típus fél a vezetővé válástól, a saját maga feletti felelősségtől. A másik ezt kihasználva uralkodik rajta. Aztán a megszokás miatt a lendület fogy, a gyenge elkezdi kivenni az energiát a dominánsból és így a pólusok szép lassan felcserélődnek. Majd ez ismét bekövetkezik és gyakorlatilag életük végéig az egész együttlét egy harc és megalkuvás egymást felváltó permanenciájából fog állni. Borzasztó, szó szerint beleborzadok.

Pedig nem tűnik bonyolult dolognak a helyes út, hiszen gondoljunk csak bele, mi dolgunk van: az egész útnak már az elején ha sokat beszélgetünk a párunkkal, akkor minden jó és rossz viszonylag gyorsan felszínre kerül. Ha azt látom, hogy a rossz túlsúlyban van…. rosszul fogalmaztam… ha azt látom, hogy a jó nincs túlsúlyban, akkor nyilván nincs miről beszélgetnünk, nem akarom magam mérgezni. Én azt hiszem, ennyire egyszerűen lehet ezt kezelni. Racionálisan, ésszel.

Figyeljük meg, hogy az egymással rosszul élő párok milyen keveset beszélgetnek. Nincs közöttük igazi emberi kommunikáció, nem ismerik a másik igazi gondolatait, csak túlélik egymást. Sőt, nem ismerik még a saját gondolataikat sem igazán. Mert saját magunk megismerésébe energiát kellene fektetni. És amikor tisztában leszünk magunkkal, akkor kezdhetjük el tisztelni önmagunkat. Ha ezen átlendülünk, akkor már pontosan tudjuk azt is, mit várunk el és mit nyújtunk mi.

Aztán felmerül a kérdés, hogy ha az előző generáció ragaszkodott a sok esetben elfuserált házasságához, akkor vajon mennyire megoldás a jelen fiatal/középkorú generáció óriási számú válása?! Az a megoldás, hogy házasodunk, aztán ha nem jön össze, válunk? Nem volna ésszerűbb először magunkkal tisztába kerülni és felnőni, mielőtt döntünk?

Mert felnőtt emberből látok most a legkevesebbet…

Gyönyörű világ

Nagyon szeretem ezt a képet. Csak álltak ott a Montmartre-on és a szó legszorosabb értelmében megállt körülöttük az idő. Látszott, hogy nagyon-nagyon szeretik egymást.
Ahogy a srác fogja szelíden a lány nyakát és ahogy a lány áll ott meg(oda)adóan, alattuk hömpölyög Párizs... szerintem a világ egyik legszebb jelenete. Mint egy filmrészlet.
Fogalmam sincs, hogy kik ők, hogy franciák-e vagy sem. De azt akarom hinni, hogy azok. Ez a jelenet annyira francia...
Már egy éve, hogy fotóztam ezt a képet és azóta is nagyon sokszor eszembe jut ez a pár. Szinte nincs nap, hogy ne gondolnék rájuk. Vajon most hol lehetnek, mit csinálhatnak, együtt vannak-e még? És magamban tovább építem a történetüket. Mert az én agyamban a lány egy belvárosi illatszer üzletben dolgozik, illetve dolgozott, azóta már új munkahelye van. És nem tudom, hogy akarom-e tudni az igazat... nem, azt hiszem, jobb így nekem.
Nem akarnám megtudni, hogy csak német turisták és már nincsenek együtt. Vagy nem akarnám megtudni, hogy igazából nem is voltak soha együtt, csak egy társasúton gabalyodtak egymásba és most mindketten élik otthon az életüket külön-külön a párjukkal.
Maradjanak meg nekem ők örökre szerelmes fiatal franciáknak, akik hetvenéves korukban is egymás kezét fogva kortyolják a café latte-t a Quartier Latin egyik kávézójának teraszán.
Talán azért ragaszkodom ehhez a gondolathoz annyira, mert azt hiszem, én akarok lenni az, aki ezt teszi. Mert bár magyarnak születtem, belül minden porcikám Párizshoz vonz, annak minden fényével, illatával, szagával, fenségével, mocskával együtt. Eddig - azt hiszem - tízszer jártam ott és egyre inkább vágyom vissza. Mintha valami láthatatlan, de mindennél erősebb selyemzsinór kötne össze azzal a várossal.
És van még valami, ami sokszor gondolkodóba ejt. Azt hiszem, nálam jobban egy ember sem vágyja a magányt. Az üres szobákat, a sötét tereket, a néma utcákat - talán mert mindig van körülöttem valaki, állandó nyüzsgésben élek, egymagam már csak a víz alatt lehetek a kádban. És mégis, ha ott vagyok egy gyönyörű teremben, ami zsúfolásig megtelt örömtől hangos férfiakkal és nőkkel, vagy körbenézek egy sípályán, ahol önfeledten vidámak az emberek, vagy lenézek a Sacre Coeur előtt Párizsra, akkor azt gondolom, mennyivel rosszabb hely lenne ez a terem/sípálya/város üresen. És ha egykor nyüzsgő életet élő, de mára lepusztult épületben vagyok, akkor néhány pillanatra hallom az üres bálteremben a zenét és látom azt a rengeteg embert, akik már nincsenek ott, de egykor tőlük volt hangos a hely. Olyankor mindig megerősödik bennem a tudat, hogy mi tudjuk ezt a világot jó hellyé tenni.
Mi, akik most csókoljuk a lányt és 35-40 év múlva a gesztenyeillatú, őszi teraszon nézünk a szemébe, és belekortyolunk a kávénkba.

Hét mell

Érdekes éjszakája volt.
Elkezdte kigombolni a nő blúzát és egészen addig nem is látott semmi furcsát, de amikor teljesen szabaddá vált a lány felsőteste, valami nem stimmelt. Több mellet látott, mint amennyit várt. És ami a legjobban zavarta, hogy páratlan volt. Hét mell. Kettő felül, kettő középen és kettő hastájékon… és egy egészen baloldalt felül. Amúgy külön-külön gyönyörűek voltak, de így együtt a hét már nagyon furcsa. Akkor azt gondolta, ennek a végére kell járni és jobb kezét belecsúsztatta a lány bugyijába, hogy megvizsgálja, ott lent legalább minden rendben van-e. Nagyon is rendben volt.

A General Electric gyártmányú ébresztőórája gagyi amerikai stílusban kezdett két szólamban harangjátékkal ébreszteni, de valami olyan szinten nem hasonlított semmiféle harangjátékra, hogy arra nehéz kifejezést találni, mindenesetre arra épp megfelelt, hogy szétverje az álmát és kiszakítsa a hétmellű nő szürreális tekintetéből.

Zűrös nap állt előtte. Gyakorlatilag évek óta nem volt egy perc magánélete sem, kivételt talán a zuhany jelentett. Ezért szeretett nagyon minden reggel és este hosszasan állni és gondolkodni az égetően forró zuhany alatt. Átgondolta a teendőket. Régen várt nap indult be. Hétfő volt és a feltöltés napja. Három és fél éve gyűjtött a feltöltésre. Három és fél évvel azelőtt lett nagy divat a memóriapufferelés. Persze iszonyatosan drága dolog volt, mégis azt gondolta, megéri kifizetni azt a fél órát, ami alatt beültetik tarkójába a jelvevőt. Attól fogva bármit feltölthetnek az agyára. Emlékeket, tanulmányokat, soha nem tapasztalt élményeket. A drágábbik megoldást választotta, ezzel nem csak a feltöltés után élvezheti az élményeket, hanem már közben is. Így valós időben tud rácsatlakozni valaki más jelvevőjére és átérezheti, amit a másik érez.

A beültetésnek már három és fél éve és végre itt a nagy nap, összejött a pénz, ma megkapja a felsőfokú arab nyelvtudást. Hiába na, ez most a világnyelv, ezért ez a legdrágább, de megéri. Kiválasztotta az ajánlott dialektust, átutalta a pénzt, ma pedig végre használhatja is már a tudását. Mennyivel egyszerűbb így tanulmányokhoz jutni – gondolta. Drága, de egyszerű.

Útban az intézet felé összefutott egy barátjával. Beszélt neki az álmáról, ami valami hihetetlenül életszerű volt. Az a fajta álom, ami hetekig kísérti az embert. Látszott a barátja szemén a meglepetés az idióta álomkép miatt, de az is, hogy nem érti, nem érzi át ezt az egészet.

-    Ok, hét melle volt, ez furcsa.
-    Nem érted? Páratlan. Hülye érzés.
-    Legalább megcsöcsölted?
-    Nem ez a lényeg. Nem érted? Miért páratlan? Á, mindegy. Tedd zöldre a jelvevődet!

A zöld állás egy általános, mindent befogadó üzemmód. A felhasználó egy zöld színű „ß” jelre gondol és attól fogva az egy méteren belül lévő információjelek az agyába áramlanak. A barátja aktivált és szinte azonnal érezni kezdte ennek a furcsa álomnak az abszurd hatását. Érezte, hogy ez nagyon furcsa és érezte, hogy miért ez a hülye értetlenkedés a páratlan szám miatt.

-    Basszus, értelek, szerintem állítsd le, elég volt ennyi is. Nem ma lesz az arab feltöltésed?
-    De, most megyek.
-    Fáj a fejed, így nem lehet, valamit vegyél be!

Este zsongott a feje. Kavarogtak benne a gondolatok arabul, angolul. Nem is nagyon tudott különbséget tenni köztük, de ez állítólag így normális, kell pár nap, mire letisztul. Annyi mindenre használható ez a jelvevő. Azon gondolkodott, ha egyenesbe jön, a következő dolog olcsóbb lesz. Összerak egy kis pénzt egy női orgazmusra. Olyat még nem élt át, érdekes lehet. Azt az internetről is le lehet tölteni viszonylag jó áron.

Isten áldja az internetet!